Jake ​Harrow, New York-i rendőrnyomozó egyik reggel tragikus telefont kap illinois-i kollégájától, Rourke hadnagytól Skokie városából: bátyja, Roger öngyilkosságot követett el, miután feleségét és két gyermekét bestiális kegyetlenséggel megkínozta, majd megölte. Jake egyetlen pillanatig sem hisz fivére bűnösségében, habár neki magának is be kell látnia: a hátrahagyott búcsúlevél minden kétséget kizáróan Roger kézírása, idegenkezűségnek pedig az egész házban semmi nyoma. Csakhogy – teszi fel a skokie-i rendőröknek a kérdést –, ha Roger valóban családirtásra adta volna a fejét, ugyan miért kegyelmezett volna meg annak a néhány hete örökbe fogadott, súlyos skizoid betegségben szenvedő, hatéves, fekete bőrű kisfiúnak, Winston Churchillnek, aki mindenesetre felettébb különös lakhelyet választott magának a házban? Az emeleti folyosó gardróbszekrényében alszik ugyanis minden éjszaka. A magyarázat Jake számára világos. A gyilkos nem Roger volt, hanem valaki más, aki viszont nem tudott a fekete kisfiú létezéséről, mert álmában sem jutott volna eszébe, hogy a gardróbban is keressen valakit. A kisfiú viszont nyilvánvalóan nemcsak tanúja lett az elmondhatatlanul szörnyű gyilkosságnak, hanem a saját szemével látta magát a gyilkost is. Csakhogy a kis Winston betegsége az autizmus. Jóllehet nem néma, képtelen kommunikálni, vagyis megszólalni, beszélni. A szadista családgyilkos pedig – hasonló körülmények között – újabb mészárlást követ el. És nyomok, árulkodó jelek ezúttal sem maradnak utána… A hivatalos nyomozás ismét egy családfő öngyilkosságát és családirtását állapítja meg. Jake Harrow ekkor – noha máskülönben kábítószerügyekkel foglalkozik – maga veszi kézbe a nyomozást. A saját szakállára. És felettesei határozott tilalma ellenére. Egy aprócska jelből ugyanis rádöbben arra, hogy a gyilkos alighanem a nyomozótestülethez tartozik.