Volt ​egyszer egy fiú. Olyan tizenkét éves forma, hosszú, sovány és szöszhajú. Sok hasznát nemigen látták, főképpen aludni és enni szeretett, no meg – rossz fát tenni a tűzre. Egy vasárnap reggel szülei a templomba készültek, ő meg ingujjban ült az asztal tetején, és arra gondolt, hogy ez így éppen jól adódik: apja, anyja elmennek, és ő egész délelőtt a maga ura lesz. „Leakasztom apám puskáját, és lövöldözök majd!” – gondolta. Az apja már indulni akart, de mintha kitalálná a gondolatot, a küszöbön hátrafordult, és odaszólt neki: – Ha már a templomba nem jössz velünk, legalább a prédikációt elolvashatnád itthon. – Jó, majd elolvasom – felelte a gyerek, és magában persze azt gondolta, hogy úgyse olvas többet, mint amennyi jólesik. Az anyja tüstént a könyvespolcnál termett, leemelte Luther prédikációs könyvét, felütötte az aznapi prédikációnál, és úgy tette az asztalra, még a nagy karosszéket is odahúzta, pedig abba máskor nem ülhetett senki, csak az apja. A gyerek nézte a nagy készülődést. „Kár ennyit fáradni, hisz legfeljebb egy-két lapot olvasok” – gondolta, de az apja megint mintha belelátott volna a fejébe, szigorúan mondta: – És rendesen olvasd ám! Mikor hazajövünk, kikérdezlek, és ha látom, hogy átugrottál egy részt, jaj neked! Végre-valahára elmentek. Nils az ajtóból utánuk nézett, és dohogott magában, amiért így kifogtak rajta. „Most persze dörzsölik a kezüket és örülnek, hogy ezt ilyen jól kieszelték. Itt csücsülhetek a prédikációval egész délelőtt, amíg oda lesznek.”